5. rész

Sziasztok! Itt van a következő rész :) Ma gálám van, de fel tudom rakni szerencsére a részt. Kb. 10-kor végzek :p :) Jó olvasást! :)

xoxo Lora  

Harry:

Mint mindig, most is jó volt a hangulat a srácokkal odakint a tónál. Nevettünk, hülyültünk. Leginkább csak Timmel és Chris-szel beszéltem, végre megismertem őket is. Bár még mindig azon a véleményen voltam, hogy Niall a legérdekesebb személyiség, igyekeztem mást is látni. Mindenkivel váltottam pár szót, tipikus fiú bagázsnak tűntünk: Mindenki kezében valami alkohol volt. Kinél épp sör, kinél bor, tequila vagy vodka. De senki se itta le magát a sárga földig, tudtuk, hogy hol a határ. Mikor már nagyon lehűlt a levegő, bementünk, és ott beszélgettünk még. Páran viszont hamar kidőltek, ők elmentek lefeküdni, mi viszont még lent maradtunk a nappaliban, hogy a fociról, a sportról és a csajokról beszélgessünk. Én persze abban a részében nem vettem részt aktívan, de nem volt feltűnő. Mikor már én is kezdtem elpilledni, mentem, hogy lezuhanyozzak, majd halkan nyitottam ki az ajtót, hisz tudtam, hogy a szőke szobatársam bizony már alszik. Én is lefeküdtem, alaposan betakaróztam, s próbáltam elaludni. Nyugtalan voltam az éjszaka. Minden apró neszre felriadtam, aztán visszaaludtam. Nem tudom, hogy miért, valamiért nem volt nyugodt álmom. Valami megint felkeltett, mintha valami koppant volna. Nem tudtam, hogy mi, ezért nem is foglalkoztam vele, így hamar visszaaludtam. Niall mellettem se járt jobban. Forgolódott, nyöszörgött, gondoltam valami rosszat álmodik. Mikor már nem bírtam látni, hogy dobálja magát, lassan kimásztam az ágyamból, s odaléptem az ágyához, s a kezemet a homlokára simítottam.

- Nyugi, Niall, minden rendben – guggoltam le, s nyugtatóan simogattam a homlokát, de ügyeltem arra, hogy ne ébresszem fel. – Itt vagyok, nyugodj le – suttogtam, miközben gyönyörködtem az arcában. Kisfiús vonásai aranyosak voltak, szőke tincsei rakoncátlanul lógtak bele az arcába. Csak jól esett nézni, bár magam se értettem, hogy miért. Nem is volt fontos, ezt már elfogadtam. Furcsa, különleges késztetést éreztem, hogy megvédjem, hogy törődjek vele, hogy átöleljem, ha szüksége van rá. Már nem féltem, sejtettem, hogy mi van velem. Hány napja ismerem? Kettő? Hát akkor mégis mi ez? Igen, elképzelhető, hogy lassan kezdek beleszeretni ebbe a srácba. Hogy bántam-e? Nem igazán.

Mikor láttam rajta, hogy arcán kisimulnak a ráncok, Ő pedig egy apró szusszantás után békés arckifejezést vesz fel, megnyugodva hajoltam oda, hogy nyomjak egy puszit a homlokára. Visszamenetem az ágyamhoz, s valamiért én is nyugodtabb voltam az éjszaka hátralévő részében.

Reggel nem akartam felkelni, az ágy puhasága ott tartott, nem eresztett. Olyan jól esett ott feküdni az álom és ébrenlét határán, figyelve, vajon melyikbe libbenek át. De ha a szobatársadat egészen véletlenül Niall Horannak hívják, valószínűleg az utóbbi a nyerő.

- Harry! – kiáltott fel korán reggel. – Éhes vagyok – jelentette ki, s felmászott az ágyamra.

- Akkor menjél enni – fordultam a másik oldalamra. Éreztem az ágy süppedését, így tudtam, hogy leült mellém.

- Ne már, Harry. Kelj fel, és beszélgessünk. – Komolyan, mintha egy kisgyerek lett volna mellettem. Tiszteltem, hogy mindig meg tudta tartani a jókedvét. Gondoltam, felesleges lenne megpróbálkoznom ismét az alvással, így a szemem törölve felültem az ágyban, hogy kinyújtózkodjak. Ő mosolyogva arrébb hajolt, nehogy lecsapjam, majd egyszerűen csak rám vetette magát. Na, senki se gondoljon rosszra, egyszerűen csak megölelt, de a lendülettől sikeresen visszaestem az előbbi pozíciómba, tehát ismét fekhettem, s egyszerűen csak nevettem, miközben a karjaimat Niall köré fontam. Fejét vigyorogva a vállamba fúrta, és látszólag nagyon jól érezte ott magát, ahol volt. Személy szerint én nagyon örültem, hogy megint a karjaimban tarthatom Niallert, rájöttem, hogy szerettem, ha ott van. Elvégre ilyenkor úgy éreztem, hogy semmi sem lehetetlen, bármitől meg tudnám védeni. Jajj, le kéne állnom. Na, de hogy, ha itt van szorosan hozzám simulva?

- Ébren vagy már? – kérdezte vigyorogva.

- Szerinted? – nevettem fel. Arcát felemelte, így mélyen egymás szemeibe néztünk. Jóindulatúan rámosolyogtam, majd lágyan letoltam magamról. Mosolyogva mentünk le reggelizni, a gondolatainkba temetkezve. Mint mindig, most is remek hangulat volt. Beszélgettünk, hülyültünk, kínos helyzetbe hoztuk a másikat... Csak a szokásos. Mindig ugyanaz. Ezek vagyunk mi.

És Chad új döntött, hogy szükség van elugrani a boltba, és engem szemelt ki, hogy menjek el vele. Fogalmam sem volt, hogy miért pont nekem kellett menni. Lassan sétáltunk, rajtam egy atléta volt és egy rövidnadrág, rajta szintén ilyenek, de egy kalappal dobta fel az összképet.

- Miért nem mondtad eddig? – szólalt meg hirtelen, én pedig annyira a gondolataimba voltam temetkezve, hogy hirtelen azt sem tudtam, hogy mi van.

- Mit? – néztem rá felvont szemöldökkel.

- Hogy meleg vagy – mondta könnyedén, mintha az időjárást taglalnánk. Féloldalasan elmosolyodtam, s visszanéztem az útra.

- Sose kérdezted – vontam vállat, mire felnevetett.

- Jogos – vigyorgott. – Látszik, hogy miként nézel Niallra – jegyezte meg, mire zavartan elfordítottam a fejem. – És szerintem ez nagyon szuper – mondta, mire értetetlenül kaptam rá a tekintetem.

- Tessék? – kérdeztem zavartan.

- Meg tudom érteni. Sose volt még senkid, és az, hogy Niallben találtál valami olyat, amit másban még nem, nagyon logikus. Ő tényleg különleges – mosolygott, mire halványan elmosolyodtam, s bólintottam.

- Örülök, hogy megérted – biccentettem. – De sajnos nem lesz semmi. Ezt biztosan tudom – sóhajtottam.

- Ne légy már pesszimista, Hazza! – nézett rám szigorúan, amitől nevetnem kellett. – Majd kialakul – állította határozottan, én meg ráhagytam a dolgot. Vajon mik lesznek még itt? Az égre nézve láttam, hogy gyűlnek az esőfelhők, ami azt jelentette, hogy este, vagy később vihar lesz. Niall pedig fél a viharoktól. Remélem, valahogy tudok neki majd segíteni, hogy ne legyen neki rossz. Áh, mindegy, az se biztos, hogy lesz eső.

Igen. Eső nem is volt. Hatalmas égzengés, a villámok hosszú ideig világítottak be az ablakon. A dörrenésbe a ház is belerázkódott, még nekem is borzalmas volt. Az áram hamar elment, Niall pedig csaknem sokkot kapott. Borzalmas volt látni, ahogy az ágyban fekszik.

- Niall – szóltam oda neki, s felültem az ágyamban. Félve nézett rám, csaknem a sírás határán volt. Gyorsan álltam föl, odébb tessékeltem az ágyban, s melléfeküdve, szorosan átöleltem. A fejét a mellkasomba fúrta, csak felületesen lélegzett, szorosan ölelt. Én a hátát simogatva próbáltam nyugtatni, mindenfélét mondtam neki, hogy eltereljem a figyelmét.

- Hé, nincs semmi baj – suttogtam a fülébe. Lassan normalizálódott a légzése.

- Köszi, Harry – nézett fel a szemembe, majd pillantása lesiklott az ajkamra. Mi fog most történni!?